Nem tudom, mi ez, de jó nagyon…

Máthé  Richárd  fejtegetései érlelték meg bennem is a választ a miértekre. (Nem teljesen ugyan, de már kapizsgálom.) Érdekes, hogy őt pedig egy korábbi bejegyzésem inspirálta, amiben említettem, hogy most már a szokásos havi két fellépés helyett már háromnál tartok. Igaz, nem is lepődtök meg azon, ha elárulom, hogy májusban négyre készülök? Most már családostól!

Mi ez? Telhetetlenség? Valóban úgy éltem meg, hogy amikor először volt részem ebben az élményben, még erősebben vágytam a következőre. Aztán újra és újra! Mint egy gyerek, akinek valamiért megtetszik egy mese, és minden nap azt kéri, pedig kívülről tudja már, akár ő is képes lenne eleitől végéig elmondani hibátlanul. És azonosul egy szereplővel, aki miatt kell az egész mese, és aminek segítségével a kicsi lelkében feldolgoz valamit.

Van egy kedvenc történetem: Egy eldugott, poros kis falucska előjáróját megszólított egy idegen, hogy mondjon legalább egy érvet, amiért ebbe a faluba érdemes eljönni. Az előjáró habozás nélkül rávágta: Különleges hely ez. Ennek a falunak a főteréről a világ bármely pontjára el lehet jutni. Mikor újévkor elindult Tabáni István csepeli otthonából, és megállt a sportaréna színpadán, ahol tizenkétezer ember izgatottan várta, hogy kinyissa a száját, ez a történet jutott az eszembe.

De miért is volt ez a történet nekem István előtt is kedves? Mert ez az én „mesém” is. Szó szerint egy eldugott, kis faluban nőttem fel, nagyon egyszerű, földműves szülők gyermekeként. A Biblián kívül nem volt más könyv a házban (túlzás nélkül!) Semmi közlekedés nem volt, se buszjárat, se vasút. Az elemit összevont osztályban jártam, aztán ötödik osztálytól kezdve naponta tettem meg a 1O kilométert szép időben biciklivel, hófúvásban gyalog. (Vézna gyerek voltam. Elképzelhetitek, egy súlycsoportba tartoztam a hátitáskámmal.) Aztán elköltöztem otthonról, hogy tovább tanulhassak, a forradalom után pedig még magyarországi könyvtárakba is eljuthattam. Nagy dolog volt! Osztatlan iskolában tanultam a betűvetést, mára azonban már elegáns szállodák színpadán tartok előadásokat akár több száz ember előtt. Nem fényezni akarom magam, sem sajnáltatni. Nincs rá okom! Egyszerűen azt szeretném üzenni ezzel a történettel, hogy ez bárkivel megtörténhet! Onnan, ahol most vagy, a világ bármelyik pontjára el lehet jutni. Mi kell hozzá? Határozott, konkrét cél és kitartás. „Csak” ennyi! És itt van előttünk egy etalon, akit mindannyian, csodálunk, tisztelünk, aki ezt megcsinálta.

Nem volt tehát nehéz párhuzamot találnom és azonosulnom egy „mesefigurával”. De itt ennél sokkal többről van szó! Nem azért vonz minket István, mert ő sikereket ért el! Vonz?! Igen! Nagyon erős vonzerővel! Egyszerűen azon kapom magam újra és újra, hogy böngészem a programajánlót, teregetem Magyarország térképét (milyen igaza van Richárdnak: pillanat alatt megtanulhatnám az internetes térképhasználatot), és mennék már megint, vinnék másokat is. Olyan lelkesen szervezem az utat, mintha a saját esküvőmről lenne szó. Sőt, összeszedem minden bátorságom, felkeresem a kulturigazgatót, és próbálom elérni, hogy valamelyik nagyváradi vagy környékbeli rendezvényre meghívják. Készülök erre, profin „felépítem” Istvánt, meggyőzően elmondom, miért ez a legjobb választás. De válasz helyett visszakérdeznek: Ön  Tabáni romániai managere? (Szerintem az illető még életében nem látott managert J)

Ezek mind olyan dolgok, amiket addigi életemben soha nem csináltam. Költök rá? Naná! Amikor először mentünk el meghallgatni Istvánt Nyiregyházára (férjem és Evetke is velem tartott), a két felnőtt és egy gyerekjegy és az üzemanyag ára a családi kassza extra kiadásai között szerepelt. Mára már a havi két fellépés költségei az alapkiadások közé kerültek. Már „csak” a havi harmadik és negyedik alkalom kiadásai kerülnek az extrák közé. (Kicsit rázós, ezért keményen gyúrok, hogy jegyet nyerjek a Symaba J )

Mit csinálok még, amit eddig soha? Például blogot írok, és olvasom másokét. Ez a műfaj eddig engem teljesen hidegen hagyott. És most képes vagyok ezzel kiváltani azokat a tevékenységeket, amik eddig jelentették számomra a kikapcsolódást. Mert ugye a nap István óta is változatlanul 24 órából áll. Nem sajnálom az időt, hogy maratoni beszámolókat írjak. Rendkívül jó érzés, hogy az élményből adhatok egy darabkát az olvasóimnak is. Nem titkolom, jól esnek a visszajelzések, kommentek is. A megerősítés minden ember számára fontos. Még meglepetés is ért, amire igazán nem számítottam. Egy újságíró is rábukkant az írásaimra (sok ezer rajongó között ez könnyen előfordulhat), aki azzal keresett meg, hogy tetszik neki a „munkám”, és arra biztat, hogy bátran írjak más témában is. Ennek immár két hónapja, de még egy sort sem írtam azóta más témában. Egyszerűen nem tudok.

Másik teljesen új dolog az életemben a rajongás. Ez az érzés még tini koromban is teljesen elkerült. Mikor a fanatikus szót kikerestem az értelmezőben, félelmetesnek találtam. De most, hogy már nemcsak kívülről szemlélem a rajongókat, hanem közéjük tartozom, azt élem meg, hogy nagyon jó helyen vagyok. Kivétel nélkül minden nap bekukkantok mind a négy oldalra. Olyan, mintha haza mennék! Várnak a barátaim őszinte érdeklődéssel. És mindenről tudunk beszélgetni nemcsak Istvánról. Sokszor azt érzem, hogy köztük több odafigyelést kapok mint a való világban.

Az csak hab a tortán, mikor István is online van. Olyankor gyorsan szaporodunk mint a nyulak, pillanatok alatt kiderül, hogy több tucat rajongónak éppen nincs más dolga mint a „hivataloson” böngészni.

Tudjuk, hogy Istvánnak is fontos ez a kapcsolat. Még az elején (a döntő  után nem sokkal) azt nyilatkozta, hogy a rajongók olyan közvetlenséggel közelítenek hozzá, mintha régi ismerős lenne. Én bátran hozzáteszem, hogy még ennél is több, amit érzünk iránta. Nem felejtem el, mikor a télen két fellépés helyszíne között elakadtak a hófúvásban. Ott virrasztottam a laptop mellett, és nem bírtam lefeküdni addig, míg Istvánról nem érkezett megnyugtató hír. Azért egy régi ismerős miatt nem szoktam éppen ennyire aggódni. Egy közeli családtagért már igen! De nemcsak akkor érzem ezt, mikor bajban van, hanem akkor is, mikor önfeledt örül. Mikor az aranylemez híre eljutott hozzám, olyan büszkeség töltött el, mintha a gyerekem ért volna el valami komoly helyezést egy számára fontos versenyen. És ilyenkor ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy ölbe kapjuk a gyereket, és össze-vissza puszilgassuk. Istvánnal nem csináljuk ezt (biztos tartunk tőle, hogy a testőr kicsit megropogtatna), hanem másképp „próbálkozunk”. Például ajándékainkkal halmozzuk el. Még Evetke is rajzolgat neki. Pedig nem akárkinek szokott, csak anyának és a tanító néninek.

Sokáig sorolhatnám, mi mindent csinálok teljesen másképp mint fél  évvel ezelőtt. Korábban a csendet igényeltem mindig, amikor egyedül voltam, Most viszont csak akkor nem hallgatom Istvánt, mikor éppen valakivel beszélgetek. Teljesen hozzám nőtt a CD. A telefonom memóriáját szintén megtöltöttem István számaival. Az utcán füldugókkal és fülig érő szájjal közlekedek. És ezek mögött ott van István, akinek a nevét még egy fél évvel ezelőtt egy hétbe telt, míg megtanultam.

„Nem tudom, mi ez, de jó nagyon…” Juhász Gyula