Írtam tegnapi beszámolót, de közben olvastam nagyon szép Erzsike írását Attila Blogjan.

Oda már nem férnék be, inkább ide küldöm:

Mostanában nagyon magam alatt voltam. A szakmailag, egy emberként nullának éreztem magamat. Nem tudtam, hogy dolgozzam fel. Emiatt nem nagyon vidáman indultam itthonról István fellépésre. Negyed 4 kor már ott voltam a helyszínen. Gondolkodtam, hívjak-e fel Attiláékat. De magamnak mondtam, inkább most nem. Nem tudok most izgatva jó kedvűen beszélgetni Istvánról vagy akármiről, senkivel, annyira összezavaró gondolataim jártak a fejemben. Akkor pont láttam egy festményi kiállítás helysége van ott, tömeg között nekem az egy fénynek, egy Buddhista-templomnak látszódott. Gondoltam: talán képek között kicsit tudok nyugodtabb lenni, „nem-lét” lelkem lehetne, talán ez után jobban tudok odafigyelni István éneklésre. Pedig egyáltalán nem értek a festményekre. Sok kép között GROSS Arnold képe a lelkem mentője volt. Nekem adott erőt, reményt, és nyugalmát. Hála neki, tőle sugárzó kellemes, kedves érzése miatt sokkal jobban lehettem. István fellépésre nem nagyon mást tudok mondani, mint többiek említett eddig. Csak egy csodálatos pillanat volt, persze ami soha nem visszatérő pillanat volt. Őt látva elgondolkodtam önzően, vajon ebben az emberben mennyi szomorúság, fajdalom és harc járhatott. Vidámabb másik fellépő előtt- bocsáss meg nekem-a fejemben végtelen lejátszódott egy dal, ami előző éjszakán énekelt nekem egyik kollégám, aki jól ismer mostani helyzetemet. „Te harcolsz, de rajtad fognak nevetni azok, akik nem harcolnak. De én szurkolok neked, hogy legyen erőd.” Sok-sok harc után most fényben áll István előttünk, eddig talán valaki lenézhette Őt, lehet kiköpött Neki, nevetett is Rajta, aki pedig nem is harcolt életében soha valamiért sem valakiért. Én is majd egyszer szeretnék lenni olyan mint István, hogy küzdelem után elém is lehessen egy fény, hiába valaki nevetne rajtam. Szóval azt ígértem magamnak harcos István előtt, hogy én is harcolok továbbra. Még őszintébb leszek, és erősebb is, mind a gyerekeink jövőért. Nagyon megható számadata, amikor minden éneklés után István mélyen hajol közönség előtt. Egy Haiku jutott eszembe: „Minoruhodo Koubewo Sageru Inahokana”- A teli rizskalász lehajlik.(Üres kalász fenn tartja a fejét) Istvánnak több tapasztalat lesz, Ő ügyesebb és csodálatosabb lesz, szerintem akkor még-még jobban fogja hajolni előttünk. Egy koncertjén éreztem azt, hogy Ő csak jobban szerényebb lesz, mint egy teli rizskalász, amit nem lehetett annyira érezni Symbolban. Köszönöm István! Nem jókedvűen indultam itthonról, de hazafelé már több energiával érhettem vissza.