A Művész

Valószínű, hogy nem fogom felülmúlni az előző írásomat, mert akkor nagyon sok apró bosszúság ért bennünket, és belőlem főleg az olyan helyzetek hozzák ki a humort. Ez az alkalom számomra az előzőnél is gazdagabb volt élményekben, és nagyon szeretném minél hitelesebben megosztani veletek. Amikor hazajöttünk a nyíregyházi Gáláról, még aznap este kinéztem magamnak a programajánlóban a következő fellépést, amire el szeretnék jutni. Pedig komolyan azt hittem, ha egyszer alkalmam lesz Istvánt élőben látni, hallani, jól elleszek vele egy darabig. De rá kellett jöjjek még akkor, hogy ez nem így működik. Istvánból nem elég! A Hosszúpályiban szervezett nőnapi rendezvényt választottam. Szimpatikus volt, mert egy meglehetősen korai időpontban kezdődött, nem is kellett sokat utazni. Legalább ide vihetem a kisebbik gyerekemet is, gondoltam. Elárulok nektek egy meglepetést: ő is Tabáni rajongó. Nagyon kikívánkozik belőlem egy aranyos történet. A minap szerepjátékot játszottak a gyerekeim. Egyszer megcsapja a fülem Zalán (3 éves) határozott kijelentése: Én leszek az anyuka! Én szeretem Tabáni Istvánt! Réka is hozni akarta a kislányát. Legnagyobb meglepetésünkre azt mondta a rendezvényszervező, hogy nem lehet gyerekekkel bemenni, ez egy szigorúan 18 év fölötti alkalom. Sosem volt elég élénk a fantáziám, el sem tudtam képzelni, hogy mit lehet ott csinálni, ahova egy 17 éves sem teheti be a lábát. A XXI. században! A barátaink pedig azzal cikiztek minket, hogy egyáltalán ki mondta nekünk, hogy Istvánt énekelni hívták. Na jó, ezt hagyjuk! Egyébként nagyon meglepődtek azon, hogy Nagyváradról jelentkeztünk. Mondták, hogy a nőnapi rendezvénynek náluk hagyománya van, de a falubelieken kívül még soha senki nem jelezte a részvételi szándékát. (Hogy mi milyen szemfülesek vagyunk!) De nagyon örültek nekünk. Mondták, hogy a biztonsági emberekkel kell beszélnünk, amikor megérkezünk, mert a helybelieknek lesz belépő kártyájuk, nekünk nem. Biztonságiakkal? Ó, ebben mi már profik vagyunk! (lásd: Egy perc István közelében c. blogbejegyzésem) A nyíregyházi őrök lenne miről meséljenek! Erre a napra is elég nagy izgalommal készültem. Elújságoltam a jó hírt az ‘’újdonsült barátnőimnek’’. Egyszerűen így nevezem a fórumokon, portálokon megismert rajongó hölgyeket. Egy nappal előtte azt látom, hogy a ning.en a chaten rólam írogatnak, és azt találgatják, hogy vajon, ha sikerül István közelébe kerüljek, most meg tudok e szólalni. Anikó szerint nem, sőt, ha modellt ülnék Istvánnak, a Szűz Máriát biztos rólam mintázná meg. A lányok fetrengtek a nevetéstől. Előző este még volt egy gyors emailem a G portál szerkesztőinek, hogy küldjék el nekem a főoldalon levő szemüveges képet, mert azt sehonnan nem tudom letölteni, és arra szeretnék autogramot kérni. Öt percen belül megkaptam. Sehogy nem fér a fejembe, hogy két kisgyerek mellett, hogy lehet képes valaki minden pillanatban lesni a rajongók kívánságait. (Elképzelem, hogy a laptop a derekára van kötve.) Köszönöm Lina! Mikor ezt látta a kislányom, Evetke, gyorsan kiválasztott ő is egy kedvenc képet, amire neki hozzak aláírást. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen nagyon, mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyesmire lehetőségem lesz. Van már nekünk Istvántól autogramunk, örüljünk neki nagyon. Egyébként is nemrég olvastam a blogban, hogy türelemre, megértésre szólítják a rajongókat. Ezt akkor komolyan megfontoltam, és el is határoztam, hogy nem fogok többet pedálozni, hogy oda mehessek hozzá, mert én már voltam egyszer. De aztán annyi cifra történetet olvastam az élménybeszámolók között, hogy újra kedvet és bátorságot kaptam. Reggel úgy keltem fel, hogy ma nem fogok izgulni. Ennek ellenére dél körül már konstatálnom kellett, hogy bizony eddig folyamatosan hülyeségeket csináltam. Pl. elrontottam az ebédet is. A rakott burgonyának valót több órára benne felejtettem a főző lében. Hidratált krumpli lett belőle. Ebéd után még beléptem a fodrászomhoz. Hogy miért pont most? Ennek egészen praktikus okai vannak: március 8. előtt nagy a zsúfoltság a szalonokban, olyankor nem érdemes menni. Ugye elhiszitek, hogy csak ezért? Időben elindultunk. Réka családostól jött, mégis elhozta a kislányát is. És velünk tartott Móni is, akiről tudtam, hogy szintén kedveli Istvánt, és elhívtam. Útközben volt néhány kellemetlenségünk, ami miatt az utolsó percben érkeztünk meg. A Művelődési Ház bejáratánál néhány fiatalkorú lány méltatlankodott, amiért nem mehettek be. Tényleg nem engedték be őket. És képzeljétek, Rékáék bevitték a gyereküket. Mi ezt is elértük. Hiába: megtanultunk élni! Már bent voltunk az épületben, amikor újra hoztam a formámat (az izgul ósat), és úgy elbambultam, hogy a férfi mosdóban találtam magam. Szerencsére nem tolongtak ott a férfiak. A biztonságiakon és szervezőkön kívül szerintem nem is nagyon volt több. Ők pedig tették a dolgukat a kijelölt helyükön. Nem nagyon tudom megítélni, hányan lehettünk, de teljesen megtöltöttük a Művelődési Ház dísztermét, az említett szolgálatosokon kívül szinte csak hölgyek, elegánsan, friss frizurával. (Látom, mások is ‘’ésszerűen’’ gondolkoznak.) A polgármester köszöntött bennünket. Egyből a rajongója lettem! Ilyen fantasztikusan még senkit nem hallottam a nőkről beszélni. Nagyon sajnálom utólag, hogy azt a részt nem videóztam. Kár érte! Gyönyörű volt és megható. Aztán egy másik férfi is köszöntött bennünket, szintén szép szavakkal és egy verssel. (Bocsi, de nevekre és egyéb konkrétumokra nem emlékszem.) Néhány tánccsoport mutatott be színvonalas, vidám produkciót, és ezt követően konferálták fel Istvánt. (De kár, hogy még itt sem videóztam.) Az Önkormányzat ajándékaként fogadjuk szeretettel Tabáni művész urat, mondta a polgármester, és végig így szólította. Olyan őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel tudott róla beszélni, hogy ilyet nem hallottam még, mióta István ismert lett. Más fellépésein hatáskeltően bekiabálják, hogy a Csillag Születik győztese következik, itt pedig ‘’csak’’ a művészt szólították. A CSISZt talán nem is említette. Nekem, személy szerint ez nagyon tetszett, ugyanis István, jóllehet annak köszönheti az ismertségét, de tulajdonképpen ő CSISZ előtt is művész volt. Milyen jó, hogy van, aki ezt is látja. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a polgármester még a rajongói oldalakat is böngészi, mert amiket Istvánról mondott, azok az információk ott jelentek meg és nem a sajtóban. Konkrétan emlékszem egy olyanra, ami csak a G portálon olvasható. Jaj, már megint mennyit írok! Pedig direkt figyelmeztettek, hogy ott kezdjem a beszámolómat, hogy széthúzták a függönyt és megjelent István. Most jött el ez a pillanat: István feltűnt. Ekkor már teljesen készen álltam kamerával a kezemben. De ebben a pillanatban úgy elkapott a remegés, mintha Parkinson kóros lettem volna. Erre egyértelmű bizonyíték a videofelvétel. Annyira mozgó lett a kép az első számnál, hogy amikor visszanéztem, két perc után teljesen elszédültem tőle. (Leülve tessék megnézni!) Tanulság: legközelebb állvánnyal is készülni fogok. István 40 percet töltött a színpadon. A teljes előadásáról felvételt készítettem. Szerencsére néhány perc után valamelyest csillapodott a remegésem, és a második számtól kezdődően kicsit jobbak lettek a felvételek. Nagyon jó hangulatot teremtett István. A számok között viccelődött, ő is nevetett sokat. Nem feledkezett meg a nők köszöntéséről sem. Szépen beszélt, puszit is dobott nekünk, aranyosan mosolygott. A szerelmes számok előtt összebújásra biztatott. Nem tudom, hogy nem tűnt fel neki, hogy nincs kivel összebújni. Mint említettem, minden nő mellett egy másik nő ült. A nézők szűnni nem akaró tapssal köszöntek meg minden dalt, sokat visítottak is. Úgy látszik, erre nem csak a fiatalabb korosztály képes. Nem sorolom fel, miket énekelt, mert mindet felteszem az oldalakra. Gyönyörű tiszta hangja volt és egyre jobban tud bánni a nézőkkel. Ebben szemlátomást sokat fejlődött, oldódott. A ráadás szám és az elköszönése után visszaszólították a színpadra, és őt is megajándékozták. Egy szép nagy marcipán mikrofont kapott. Tudomásul kellett volna vegyük, hogy ez a rész itt véget ért, de a taps még sokáig nem akart szűnni. Megígérték, hogy lehetőség lesz dedikálásra, de nem most azonnal, hanem miután a művész úr kicsit megpihen. Különösen tetszett nekem, hogy mindig így emlegették. Nagyon kulturált tömeg volt, fegyelmezetten sorba álltunk a dedikáláshoz. Semmi tülekedés. Talán azért sikerült ezt itt így elérni, mert a szervezők is a lehető legnagyobb tiszteletet tanúsítottak István iránt. Nem kis dolog a fárasztó út és 8 szám eléneklése után (sőt valószínű, hogy délelőtt még egyéb elfoglaltsága is volt) még annyi rajongót kiszolgálni, de minden bizonnyal az az őszinte vendégszeretet és pozitív energia, amit tőlünk kapott, erősíti őt nagyon. Az autogram osztást úgy oldották meg, hogy egy, a folyosóból nyilló, ajtónál el volt helyezve az asztal. István belül ült, és csak oda lehetett lépni az asztalhoz. Tehát a közös fotó lehetősége kizárva. Meglehetősen gyorsan haladtunk. Közben elindultak közöttünk a szervező férfiak, és minden nőt megleptek egy szál tulipánnal. Én mindig, minden körülmények között örülni tudok a virágnak, de most kifejezetten bosszantott, mert nem tudtam, hova tegyem. Egyik kezemben fényképező, másikban az aláírandó dolgaim, sőt még egy spéci írószert is előkészítettem, hogy a CD-re azzal írjon. Na, de ne morogjak már ilyesmi miatt, hiszen újra itt a nagy lehetőség. Alig telt el 1O nap, és újra ott lehetek István közelében. Én is kíváncsi voltam saját magamra, vajon most mit remekelek? Füstbe ment terv lesz megint, vagy most meg tudok szólalni? Odaléptem hozzá, és ráköszöntem. Valahogy le kellett teszteljem, hogy kijön e a hang a torkomon. Kijött, és még kérdezni is tudtam tőle valamit, amire nagyon kíváncsi voltam. Nagyon örültem a válaszának. Letettem elébe a lapokat, amit direkt úgy nyomtattam ki, hogy maradjon jó nagy fehér rész az írásának. Erre ő írni kezdett volna a színes képre. Rémülten rászóltam: Isten őrizz, nehogy arra írj! Mondták Móniék, hogy nagyon piros voltam. Éreztem én is, hogy égek, mint egy ház. Lányos zavaromban a CD dedikálásához készített tollamat is nála hagytam. Észre sem vettem, de ő utánam szólt, visszaléptem érte. Mindenki, aki megkapta az autogramját, távozott a folyosó másik végén. Ez nagyon jól meg volt szervezve, nem kellett sehol tülekedni. De én nem mozdultam, ott maradtam az asztal mellett. Végig ott voltam (kb. másfél órát vett igénybe az egész). Folyamatosan kattintgattam a fényképezőt akárcsak egy becsületes fotóriporter. Mindenképpen el akartam kapni a mosolyát. Nem nagyon sikerült, pedig elég kitartó voltam. Csak néztem őt és fotóztam, néztem és fotóztam. Érdekes, hogy ott és akkor nem is gondoltam arra, hogy ő az énekes. Csak a művészt láttam benne akkor, a művészt, aki tetőtől talpig az: a finom keze, a tekintete, minden porcikája. Ez soha nem jött le így a TV-ből. És az a türelem, alázat, amit tanúsított, a nyugalom, amit árasztott! Eddig csak láttuk ezt a képernyőn, de ott állva mellette, érezhető is volt. Nem jött, hogy elmenjek onnan, és nem is mentem el. Rékáék a végén mentek oda hozzá. Neki több megbeszélnivalója volt vele. Tisztázni szerette volna az erdélyi képzőművészeti tábor néhány részletét. Ők a kislányukkal közös fotót is tudtak csinálni Istvánnal. Egyszerű volt, feltették a gyereket az asztalra. Jó volt látni, ahogy István odabújt hozzá. Réka különben már itthon is nagyon bizakodó volt azzal kapcsolatban, hogy Hosszúpályiban lehetőségünk lesz beszélni Istvánnal. Állította, hogy ott nem lesz nehéz elkapni őt. Miből gondolja, kérdeztem. Nagyon egyszerű, sima ügy, az egész falunak csak két kijárata van. Ez számomra egyáltalán nem volt megnyugtató, mert sehogy sem tudom magam elképzelni, hogy kiálljak a falu egyik végén az út szélére, és azt még kevésbé, hogy ha István ott elhalad az autóval, meg is álljon egy nőnek. De nem is volt ilyen kalandra szükség, mert mindenkit odaengedtek hozzá. Közben személyesen találkoztam a debreceni Erzsébettel, akit az iwiw-ről ismertem. Nagyon szimpatikus volt. Érdekes, hogy István rajongói mind aranyos emberek. Közben Móni többször is biztatott, itt az alkalom, ne szalasszam el, legyen közös képem Istvánnal. Milyen alkalom? Értetlenkedtem. Csak nem fogok felülni az asztal tetejére mint a gyerek. És teljesen le is mondtam róla. Eszemben sem volt, hogy kérjem a lehetőséget. Nem is kellett kérjem. Voltak ott nálam bátrabbak is, akik eltolták az asztalt, és elkezdődött a közös fotózkodás azzal a néhány rajongóval, akik még ott maradtunk. Így sikerült nekem is a közös fotó, de láthatjátok, milyen tisztes távolságra mertem megállni mellette. Azt hiszem, közben még levegőt sem vettem. Ezzel valóban véget ért ez az alkalom, de még volt néhány Istvános meglepetésben részem, amire nem is számítottam. Beültünk az autóba, és ahogy beindították, abban a pillanatban csendült fel a rádióban István debütáló dala. Tudtunk róla, azért volt már beállítva a rádió, de arra nem számítottunk, hogy ÉPPEN AKKOR. Zenei élményből számomra aznapra ez volt a csúcs. És még itt sem érnek véget az istvános meglepetések. Hazaérve bekapcsoltam a laptopot, és a postaládámban találtam ugyanezt az új dalt mp3.ban. Gondoskodtak rólam az újdonsült barátnőim. (Köszönöm Anikó és Netta!) Sokat jelentenek számomra ezek a virtuális kapcsolatok is. Ezt is Istvánnak köszönhetjük. És azt a sok jóságot, amit kihoz belőlünk. Valaki azt írta a ning.en az előző blogbejegyzésemhez, hogy bennünk alapjáraton megvan az, amit István előcsalogat az anyaországbeliekből. Dehogyis! Ugyanolyan gyarlók vagyunk mi is, és fásultak is eléggé. De való igaz, többször beszéltük Rékával is, hogy mióta István van (figyelitek: ő azelőtt is létezett), és naponta órákon keresztül hallgatjuk, nézzük, könnyebb türelmesnek lenni, nagyobb a családban a békesség, és jobb kedvűek vagyunk. István! Nem éltél hiába! (Csak téged idéztelek.) Nagyon sokan vagyunk, akikre ilyen hatással van. Nem a bankszámlája mozgatja a lányok fantáziáját, nem az új autó, vagy a hírnév, hanem az, amit ő nyújtani képes. És most már megadatott neki erre a lehetősége is. Nekünk pedig az, hogy megismerhettük. Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a múzeumban nem figyeltek fel rá. Magamból indulok ki: soha nem szoktam alaposan szemügyre venni a teremőrt, és beszédbe elegyedni vele. Amíg ott volt István, nem volt lehetőségünk megismerni őt. De most már ismerhetjük, és nagyon sok embernek van rá szüksége. Bár érezné, mennyire szeretjük, és tiszteljük őt! Bár tudná, hogy a vágya már teljesült is: A művészt látjuk benne! Borsi Andi