Azzal tűnik fel, hogy nem tűnik fel…
A válogatón ennyit mondtak róla, mielőtt belépett a Thália szinpadára. Én most ugyanazt az Istvánt láttam a maga változatlan szerénységében, pedig azóta teljesen megfordult vele a világ.
Utolsó percig bizonytalan volt, hogy eljutunk e Debrecenbe szombaton. Előző este derült ki, hogy minden OK, nyugodtan mehetünk. Nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy kapunk még jegyeket, mivel a Lovarda épülete sokkal kisebb, mint a gálaműsorok többi helyszine volt, és ráadásul Andrénak Debrecen a szülővárosa, nyilván ott nagyobb a rajongó tábora. A pesszimizmusom másik oka az volt, hogy én két hónapig hiába próbálkoztam jegyet venni István különböző fellépéseire, egyszer sem sikerült. Mindig, mindenhol fél nap alatt elfogyott.
Nagyon fájt a szivem, hogy a Pécsi Baráti Találkozón nem vehettem részt (most, hogy elolvastam a beszámolókat, még jobban fáj), de két kisgyerek mellett nagyon meg kell gondoljam, mit engedek meg magamnak. A családom már igy is megsokallta a legújabb szabadidős tevékenységem mennyiségét, és egy nap azzal szembesültem, hogy a laptop letiltásra van állitva, és semmilyen Tabáni Istvános oldalt nem lehet megnyitni. Csakhogy nekem egyáltalán nem könnyű túljárni az eszemen. Beirtam a Google magyar keresőjébe két cimszót: „aranytorkú teremőr” és „szégyenlős kiscsillag”. Mindkettőre egyetlen találatot adott, Istvánt. Ezek szerint nem hemzsegnek az aranytorkú teremőrök Magyarországon :D
Amikor pedig rászántam magam, hogy elmegyek egy fellépésre, az mindig két-három nap kiesés nálam. Előtte egy napig már nem vagyok jó semmire, aztán jön a készülődés, a gyerekek programjának megszervezése, esemény után pedig általában egy napig szülöm a maratoni beszámolómat, megosztom a többiekkel az összegyüjtött hang és képanyagot. Ez fontos része az egésznek, és én szivesen teszem, mert én is kiváncsian „várom haza” az újdonsült barátnőimet egy-egy fellépésről, nagy érdeklődéssel lesem a beszámolókat, legújabb felvételeket. És mindig sokan vagyunk, akik önzetlenül gondoskodunk erről.
Sokszor találgatják a fórumokon, hogy István vajon olvassa e ezeket? Nem akarok illúzióromboló lenni, de én kizártnak tartom, hogy ilyesmire ideje lenne? De valamikor biztos eljön az ideje ennek is.
Milyen jól fog esni neki, hogy Julika első perctől követi az útját, és egy gyűjteménybe archiválja a fellépésekről összegyűjtött képeket kronológiai sorrendben. Milyen szép emlék! Vagy Attila blogja: tele szivből jövő, őszinte beszámolókkal. Barbika már két weboldalt „üzemeltet”. Nagyon ötletes, aranyos! A G portálon is megannyi csodálatos, megható irás olvasható. De sorolhatnám a végtelenségig. Rengeteg szebbnél szebb gondolatot kihoz belőlünk István. Nagyon szép irások születnek, amiket megosztunk egymással, de talán mindannyiónknak titkolt reménye, hogy egyszer István is elolvassa ezeket.
Én is eljátszottam néha a gondolattal, hogy egyszer rám is tud szánni annyi időt, hogy elbeszélgessünk, és akkor meg tudnám mutatni neki a blogomat, amit ő ihletett (addig már biztos több kötetes lesz). Ki tudja, hány év múlva kerülhetne ilyesmire sor! Elképzelem magam, hogy már az olvasó szemüvegem után kell kotorásszak, és a kezem is már nem az izgalomtól fog remegni hanem a vénségtől :D
Útban Debrecen fele már azt egyeztettük, hogy hova és mikor megyünk el legközelebb István fellépésére. Mondanom sem kell, hogy a helyszineket és dátumokat fejből fújtam. Azt hiszem, simán verném a managerét egy gyors kvizben. Sőt, Tabáni témában akár le is doktorálhatnék.
Megérkeztünk a Lovardába. Nagyon kedves nekem ez a helyszin, a munkám kapcsán többször megfordultam itt konferenciákon. A múltkori blogbejegyzésemben azzal poénkodtam, hogy legközelebb állványt is viszek. Kiderült, hogy a többiek ezt teljesen komolyan vették, sőt azzal biztattak, hogy igy biztos, odaengednek engem István közelébe. Én ebben egyáltalán nem reménykedtem. Tisztában vagyok vele, hogy engem még jóindulattal sem lehet riporternek nézni. Amikor pedig meglátják a vizözön előtti kamerát a kezemben, biztos nem is feltételezik, hogy komoly szándékom van vele. (Ennek ellenére nagyon jók lettek a felvételek, csak annyira vacak nálunk az internet, hogy még mindig nem tudtam átküldeni csak kettőt.)
Még renegeteg idő volt kezdésig. Ezt használtuk ki arra, hogy megkerestük egymást az iwiwes klubtagokkal. Előző nap telefonszámot cseréltünk, és ott felhivtuk egymást. Volt akiket megtaláltam, de volt, akiket nem. Közös fotó is készült rólunk.
Addig beszélgettünk, míg újra annál a témánál kötöttünk ki, hogy hogyan juthatnánk be Istvánhoz. Elővettük a szokásos, jól bevált forgatókönyvünket: a szervezők és biztonsági emberek beavatása. Azt az igéretet kaptuk, hogy mivel István csak fél 9 körül kerül sorra, 7 óra előtt 1O perccel bemehetnek hozzá tizen. Köztük voltam én is. Igen ám, de mi jobban ismerjük Istvánt mint a szervezők, és tapintatból nem akartunk élni ezzel a lehetőséggel. Fellépése előtt semmiképpen! Tudjuk, hogy neki nagyon fontos a ráhangolódás, készülődés, ebben nem fogjuk megzavarni őt. És nem mentünk be. Elfoglaltuk a helyeinket. Én a szinpad szélén álltam meg, mert onnan lehetett legjobban videózni. Nem mozdultam onnan végig az előadás alatt. Anikó szerint úgy álltam ott mint egy korinthoszi oszlop. Tudjátok, az a legszebb fajta :D
Sorban követték egymást a fellépők: MC.DC. André, Bence, Viktor és a Bad Boys. István volt a legutolsó. Engem nagyon meglepett, hogy egyáltalán nem érződött létszámban és lelkesedében az, hogy André szülővárosában vagyunk. Mindenki Istvánért őrjöngött, és még a Bad Boysnál volt komolyabb hangoskodás. Én őszintén sajnáltam a kiscsillagokat, mert teljesen eltörpültek István mellett. Pedig tényleg szép teljesitmény több ezer közül bekerülni a legjobb tizenkettőbe. És nagyon komolyan megállták a helyüket a szinpadon amatőrségükhöz képest. Értem ezalatt, hogy nem áll mögöttük több éves szakmai felkészülés, és nem volt alkalmuk fokozatosan szokni a közönségük létszámát sem. Le a kalappal előttük!
Közben a kamerámmal nagy bosszúság ért. Egyszerűen nem tudtam használni, hibát adott. (Még jó, hogy nem István produkciójánál jöttem rá.) Tudni kell rólam, hogy teljesen párhuzamos vagyok a technikával. Az előadás már javában folyt, nem tudtam, kihez forduljak segitségért. Ekkor egy zseniális ötletem támadt: A tét nagy, akár a Milliomosban, elhatároztam, hogy telefonos segitséget fogok kérni. Átverekedtem magam a tömegen, bezárkóztam a mosdóba (az volt a szinpadtól a legtávolabbi és igy a leg hangszigeteltebb rész az egész épületben), és felhivtam Nagyváradot. Betűről betűre követtem az instrukciókat, igy sikerült működésbe tenni. De ekkor meg azzal szembesültem, hogy visszakerülni az eredeti helyemre még ennél is nagyobb kihivás. Végül sikerült, újra a szinpad szélén találtam magam. Ekkor már csak azért izgultam, hogy a Bad Boysos fiúk nehogy engem is beemeljenek (azóta is ez kisért rémálmaimban). De megúsztam, mert tolongtak az önként jelentkezők.
Ahogy fogytak a fellépők, úgy nőtt a feszültség. Mindenki várta Istvánt. Nyilván voltak a többieknek is rajongóik, de Istvánra mindenki kiváncsi volt. A beszámolóimban mindig ez a rész az, amikor nem jönnek tovább a szavak. Azt az élményt képtelen vagyok visszaadni. Talán ezzel magyarázható az is, hogy újra és újra a fellépésein találom magam, mert egy beszámoló sokkal kevesebb annál, amit ott átélhetek. Nem lehet betelni a hangjával! A Fényév után nem akart szűnni a taps. A számok között autógrammot osztogatott (egyik fellépőtől sem kértek ilyet a szinpadon). Érezhető volt, hogy mennyire szereti őt a közönség. Egyre felszabadultabbnak, boldogabbnak és mosolygósabbnak látom őt. Annyira jó, amikor a közönséggel beszélget (mindent felvettem). Még azt is megköszönte, hogy megvettük a CDjét. Ebben annyi alázat volt! Csak négy számot énekelt, nem kaptunk ráadást, és nem volt a többiekkel közös produkció sem. Azért a végén még együtt megálltak a szinpadon elköszönni. Nagyon érdekes volt számomra ez a momentum. Az előbb azt irtam, hogy minden fellépő eltörpült István mellett. Ez igaz, de mikor ott együtt álltak, István olyan szerényen bújt meg a többiek között, hogy alig lehetett észre venni.
Ekkor következett a meglepetés: Lehetőség lesz autógrammot kapni a kedvencünktől. Egy ilyen nagy létszámú rendezvénynél nem is számitottam ilyesmire. Az úton még az volt a fejemben, hogy mostmár tényleg nem fogok arra hajtani, hogy a közelébe férkőzzek. Van már tőle autógrammom, több is. Az ajándékomat is átadhattam személyesen, a közös fotó is összejött. Sőt, amire nagyon kiváncsi voltam, azt is megkérdezhettem tőle, válaszolt is. Legyen elég ennyi! Ha mégis alkalmat adnak a közönségtalálkozóra, férjen hozzá más is. Én pedig sorba állok Bencéhez, és meglepem a barátnőmet egy neki ajánlott aláirással. Biztosan nagy örömöt okozok vele! De hamar rá kellett jöjjek, hogy nem ismerem magam igazán. Mikor megláttam Istvánt, egy pillanat alatt elfelejtettem, mit terveztem, és azt is, hogy a barátnőm a világon van. Hiába: Ember tervez, István végez! És természetesen nem Bencéhez álltam sorba hanem Istvánhoz, mert észrevettem, hogy „véletlenül” nálam vannak valami Istvánnal közösen készült képek, amiket még nem dedikáltattam vele.
A dedikáláshoz két nagyobb asztalnál álltak a csillagok: az egyiknél a Bad Boys, a másiknál az énekes fiúk. Kb. tizessével mehettünk be arra a folyosóra. A harmadik csoportban voltam. Megpillantottam Istvánt. Úgy állt ott, mintha akkor fejezte volna be aznapi szolgálatát a múzeumban, és nem úgy, mint aki emberek százait szórakoztatja, akiért tömegek gyűltek itt össze. Nagyon megfogott ez a szerénysége. Ugyanazt az egyszerű fiút láttam, aki a válogatón téblábol egy hasonló asztal mellett (még a kabát is ugyanaz volt rajta), csakhogy azóta teljesen megfordult vele a világ! Azóta akár napi több alkalommal is szinpadon áll. Azóta emberek tizezrei voltak rá kiváncsiak, és akár nagy távolságokat is megtettek, hogy élőben hallhassák. Villanás alatt vették meg a lemezét. És elkészült már a nagy lemeze is (2O.-t irunk, nagyjából a csomagolásnál tarthatnak). Megmutathatta a világnak saját szerzeményét is, amit évekig a fiókjában őrzött. És ez az ember semmit nem változott a szerénységében! Ettől nagyon meghatódtam. Úgy jártam, mint a múltkor, nem birtam elmozdulni az asztal mellől. Érdekes, hogy akkor nem ezt láttam, hanem a művészt, most pedig a szerénység megtestesitőjét. Nagyon kellemes, megnyugtató érzés volt a közelében lenni.
Közben folyamatosan utasitgattak, hogy aki megkapta az autógrammját, igyekezzen távozni a folyosó kijáratán. De valahogy én csak ott maradtam. Igaz, az elhanyagolható paramétereim miatt (gondolok itt az 5O kilómra és ami ezzel jár) nem volt nehéz nem észre venni. Megint készült közös fotó. De most nem beszélgettem vele. (Füstbe ment terv effektus újra!) Inkább csak néztem, milyen egy szerény ember. Nagyon tetszett!
Úgy voltak elhelyezve az asztalok, hogy ők egy huzatos, hideg helyen kellett álljanak. Látszott, hogy nagyon fázik. Anikó a hátára teritette a saját kabátját, de István nem tűrte sokáig. Gondolom, nem jött be neki a rikitó lila szin. Nagyon sokan fotózkodtak vele, tényleg viccesen nézett ki úgy. Képzeljétek, mielőtt beparancsolták Istvánt a turné-buszba, velünk készült a legutolsó kép. Tényleg elmondhatom, hogy minden percet kihasználtam a közelében.
Mikor haza értem, és beléptem a lakásba, az előszobában, a szekrény oldalán egy krétarajz várt. Evetke készitette. Istvánt ábrázolja a szinpadon és engem, ahogy gratulálok neki. Elmondta, hogy azért csinálta, hogy mostmár ne kelljen ezért eljárjak koncertekre.
Most, hogy igy belegondolok, három hét alatt három fellépésén vettem részt. Mi lesz ebből?!!! Azt hiszem, számithatok rá, hogy ezután már az aranytorkú teremőrt sem fogom megtalálni a neten…
