Köszönöm az új barátokat!

Amikor meghirdetnek egy tehetségkutatót, senki nem gondol arra, hogy azontúl, hogy az eddig ismeretlen, talán véka alá rejtett tehetségek megmutathatják magukat, és sokuknak a hajója ezzel elindulhat, még számtalan ember életében történnek jelentős változások, születnek ismerettségek és sok esetben tartós barátságok. Sokan igy vagyunk ezzel Tabáni István rajongói közül is. Ezért neki szól a cimben a köszönet! A balmazújvárosi fellépés elótti napon volt a születésnapom. Soha nem kaptam ennyi köszöntést, képeslapot és ajándékot mint most az újdonsült barátaimtól. Akármelyik rajongói oldalra kattintottam, mindenütt találtam számomra hagyott üzeneteket, a postaládámba pedig folyamatosan érkeztek a köszöntő levelek. Úgy jártam, mint István a rajongói levelekkel, olvasni még győztem, de megválaszolni a végén már nem :D Elújságoltam a családban is, hogy milyen szép képeslapokat kaptam. Evetke azonnal rákérdezett, hogy Tabáni Istvánosat? Igen! Valóban kaptam olyat is :D Azt vettem észre, hogy ezt az alkalmat már nemcsak István miatt vártam, hanem a többi rajongó miatt is. (Mostmár ajándékot is nemcsak Istvánnak készitettem, hanem még néhány rajongójának is.) Vártam nagyon, hogy újra találkozhassak velük, és másokat is megismerhessek. Mindegyik rajongói oldalon érdeklődni kezdtem, hogy kik jönnek ezen a hétvégén Balmazújvárosra illetve Karcagra azok közül, akikkel még nem találkoztam. Irták, hogy Stella is. Mire én: Őt már ismerem. És mikor ezt a választ elküldtem a chaten, csak akkor realizáltam, hogy tulajdonképpen mi még soha nem találkoztunk személyesen, mégis olyan érzés, mintha ezer éve ismernénk egymást. Indulás előtt még megnéztem a G portálon a tagokról készitett videóban azok fényképét, akikkel most fogok először találkozni. A ning-en és az iwiw-en pedig a profilképeket próbáltam memorizálni. Nagyjából csak ilyesmit terveztem aznapra, megfogadva a barátok tanácsát, miszerint nekem nem ajánlatos már aznap bármihez hozzáfogni, mert máshol jár az eszem, és úgyis elrontanám. De maradt még egy nagyon fontos elintéznivalóm: szerezni akartam egy digitális kamerát, mert megelégeltem, hogy mennyit kell mindig kinlódni, amíg az analóg gépről eljuttatom az anyagot, és ráadásul el is romlott azóta az az eszköz, amivel a digitalizálást végezni lehet. Nagyon meglepett, mikor azzal szembesültem, hogy nálunk mennyire nincs elterjedve a digitális kamera. Kb. húsz ismerősömet kérdeztem meg, vagy analóg gépjük volt vagy semmilyen :( De nem adtam fel, és találtam egyet. Mikor már azt hittem, hogy ezt a feladatot kipipálhatom, azzal szembesültem, hogy ebbe a kamerába pedig DVD-ről kell gondoskodjak. Hirtelen azt sem tudtam, hol árulnak hozzánk legközelebb ilyesmit. Gyorsan elmentem, és vettem 4 darabot, hogy biztosan legyen elég mindkét helyszinen minden mozzanatot felvenni. Ekkor meg azon kezdtem töprengeni, hogy vajon tudok e majd használni egy olyan gépet, ami még sosem járt a kezemben? Dehogy tudok! Szükség lenne a könyvére. Visszamentem, hogy azt is elkérjem, és az úton majd áttanulmányozom, mert erre már nem maradt idő. Ezek a jövés-menések nem voltak bekalkulálva, igy nagyon kellett igyekezzek, hogy a megbeszélt időpontra odaérjek a találkahelyünkre. Képzeljetek el: vállamon lógott a kameratáska, egyik kezemben néhány ajándékos tasak, a másikban pedig egy 3O literes hűtőtáska (nem volt kisebb a házban). Mindent lehetett rólam feltételezni, csak azt nem, hogy éppen Tabáni koncertre igyekszek :D Mikor megláttak a többiek, teljesen lemeredtek. Tudták rólam, hogy nem fogok haza jönni Balmazújvárosról, hanem tovább megyek Karcagra, azt is tudták, hogy nem fogyókúrázom, de azt sehogy nem értették, minek kell nekem ekkora túlélőcsomag. (Persze, hogy nem kaja volt benne!) Elindultunk, és én szorgalmasan hozzá is fogtam a használati útmutatót böngészni, de hamar ráuntam, mert egy sort sem találtam magyarul, ahhoz pedig egyáltalán nem volt humorérzékem, hogy ékes román nyelven áttanulmányozzak 13O oldalt. Inkább a kezembe vettem a kamerát, és próbáltam ismerkedni vele. Közben arról beszélgettünk, hogyan tudnánk minél jobb eredménnyel megoldani a „Ki tud többet Istvánról?” cimü tesztet. Büszkék vagyunk arra, milyen felkészültek vagyunk Istvánból, de még igy is akadt néhány kérdés, ami rajtunk is kifogott. Itt az alkalom, most ezt is ki fogjuk deriteni. Beosztottuk, kire melyik kérdés jut. Én azt vállaltam, hogy megsaccolom a lábméretét. Erre csak képes vagyok. Elvégre 1O éve kell naponta 41-es cipőt pucoljak, csak van már szemem hozzá, hogy az Istváné akkora, annál kisebb vagy annál nagyobb? És ha még Karcagon is kideritjük egy-egy kérdésre a helyes választ, akkor már nyolc ponttal kerülünk közelebb a tökéletes megoldáshoz. Annyira komolyan vettük ezt, és úgy beleéltük magunk, mint egy gyerek a játékba. Nagyon jó hangulatban utaztunk. Követtük a térképet, útjelző táblákat, nem tévedtünk el. Mikor megérkeztünk a parkolóba, Syrannék már ott voltak. Stellát azonnal felismertük. És Valiékat is, akikkel Debrecenben még csak összemosolyogtunk, de akkor nem beszélgettünk. Sorban nyomták a kezembe az ajándékaikat. Syrann még a gyerekeimre is gondolt! És milyen jól tette! Teljesen kiment a fejemből, hogy gondoskodjak vásárfiáról, pedig ez soha nem szokott elmaradni. Ráadásul pont olyat vett nekik, ami miatt már napok óta nyaggattak, csak nem volt időm utána járni. Ilyet! Aztán Stella: egy egyiptomi vonatkozású könyvvel lepett meg, és állitja, hogy nem is sejtette, hogy Egyiptom a szivem csücske. Szerintetek vannak véletlenek? Éppen a budapesti Tutankhamun kiállitásra készültem, és azt nézegettem, hogy István melyik fellépésével lehetne összekapcsolni, ha már bevállalok ekkora utat. Remélem, nem sértődnek meg azok, akiknek az ajándékait nem sorolom, de csak nem kellene az egész beszámolóm erről szóljon. Természetesen én sem mentem üres kézzel. Barbikának is küldtem valamit. Biztos voltam benne, hogy nagyon fog örülni, és még az öröménél is nagyobb lesz a meglepetése, mert ő engem még nem is ismer. Igy is történt, valóban nagyon boldog volt, és én is, mert Stella videón megörökitette számomra azt a néhány percet, amikor átvette és kibontotta az ajándékomat :D Sokszor rácsodálkozok mostanában, hogy milyen gazdagok lettünk érzelmekben, mik jönnek ki belőlünk, és milyen jó lenne, ha igy működne a világ! (Ismerős ez az utolsó sor?) Bementünk az épületbe, vártunk valamennyit az előtérben. Ekkor volt alkalmam arra, hogy beazonositsam a memorizált profilképeket. Majdnem minden „ismerőst” sikerült igy megtalálnom. Nem állitom, hogy könnyen! Legalább négy nőt szólitottam meg, hogy: Te vagy a TViktoria a G portálról? Végül őt csak nem találtam meg :( Üzenem neki, hogy legközelebb jobban járunk, ha ő keres engem. Nem sok idő volt kezdésig. Syrann még megkért egy lányt, hogy csináljon néhány képet a csoportunkról. Többször rászólt a férjére, hogy húzza ki magát. Sőt láttam, hogy még ellenőrizte is, hogy biztosan szót fogadott e? De a végén mind olyan képek készültek rólunk, amikről László teljesen lemaradt. Szegény, potyára pózolt. A programban azt olvastuk valahol, hogy lesz Istvánnak és a Kutyakölyköknek egy közös produkciója is. Azon agyaltunk, hogy az vajon milyen lehet, István fog táncolni vagy a Kutyakölykök fognak énekelni? De valószinű, hogy a bizarr ötlet az ő fantáziájukat is felülmúlta, mert ez a produkció az előadás során szóba se jött. A polgármester köszöntőjével kezdődött a műsor. Nem részletezem, mert már mindenkinek felkerült a beszámolója. Csak annyit tennék hozzá, hogy nekem is nagyon tetszett, különösen az, hogy itt is végig művészként emlegették Istvánt. A Kutyakölykök produkcióival kezdődött a program, akik a tervezetthez képest még kétszer vissza kellett jöjjenek a szinpadra, mert István nem érkezett meg időben. Egy másik fellépésről jött, Szerencsről. Még szünetet is kellett adjanak István előtt, de senki nem türelmetlenkedett. Türelemmel, megértéssel és nagy tisztelettel vártuk Istvánt. Mikor belépett a szinpadra, óriási taps fogadta. Érezhető volt, hogy nagyon szeretjük, már nagyon vártuk. Sorban énekelte a már jól ismert magyar és angol nyelvű dalokat gyönyörű, tiszta hangján. Közben mindig beszélt is hozzánk, viccelődött sokat, bohóckodott a szinpad előtt leskelődő gyerekekkel. Rengeteget változott! Emlékszem, mikor Nyiregyházán láttam először a gálán, az összes kiscsillag lejött a szinpadról, és a nézők között ugrabugráltak, egyedül István nem. Ő lecövekelt a szinpad közepén. Természetesen nem is vártunk tőle mást. Sőt, azt gondoltam akkor, hogy soha nem érem meg, hogy István is lemerészkedjen a szinpadról. Mekkorát tévedtem! Nemcsak lejött, hanem még szaladt is a gyerekek után (éneklés közben!) Épp beszéltük a többi váradiakkal, hogy alkalomról alkalomra mennyit változik István és kizárólag pozitiv irányba: egyre bátrabb, egyre felszabadultabb, egyre vidámabb, boldogabb. Ő már nem a régi István, az önbizalomhiánynak már nyoma sincs! De mitől is változhatott ennyit? Attól, hogy megtette az első lépést. Én azt tanultam, hogy ha azt szeretnénk, hogy nőjön az önbizalmunk, meg kell tegyük azt, amitől a legjobban félünk. Amikor István elmesélte, hogy a CSISZ-be való jelentkezésekor le kellett győznie a kudarctól való félelmét, és hogy a verseny során is tulajdonképpen nem a versenytársakat kellett legyőznie, hanem saját magát, nekem mindig ez jutott eszembe. És láthatjuk, hogy mennyire működik. Sokan latolgatják, hogy vajon mennyire lesz tartós a sikere? Erről is egy bölcs mondás jut az eszembe: „A siker kapuja nagyon széles, de alacsony is! Csak az alázatosoknak van esélyük.” És István az, ezt tudjuk! Őt nem fogják a feledésbe taposni az új csillagok, az idei felfedezettek. Soha nem volt ilyen jó helyem a videózáshoz. Hála Syrannak, aki direkt úgy váltotta a jegyeket. De nem hiszitek el, mi történt: kereken 1 perc után lemerült az akku. Addig ismerkedtem az úton az új kamerával, míg teljesen lemeritettem :( Elővettem a fényképezőt, de néhány kattintás után az is kifogyott. Hát ez nem az én napom volt! Pedig mennyit jártam utána. Nagyon szerettem volna saját felvételeket késziteni, de sehogy nem jött össze. Pont most, amikor minden eddiginél nagyobbat alakitott István. Épp olvastam a G portálon az egyik beszámolóban, hogy ha nem Istvánról lenne szó, akkor azt hihetnénk, hogy ezt már nem lehet felülmúlni. Valóban óriási élmény volt, nagyon jó volt a hangulat. A Demjén számnál gyertyát is gyújtottunk, de azonnal ránk szóltak, hogy be fog kapcsolódni a füstérzékelő, és oltsuk el, ha nem akarunk kapni egy adag vizet a nyakunkba. A végén még elénekelte István zenei kiséret nélkül a saját szerzeményét. Arra gondoltam közben, hogy hogy lehet az, hogy ezt a tehetséget egy éve a családján kívül szinte senki sem ismerte? A Ments meg után köré gyültek a gyerekek, ajándékokat nyomtak a kezébe. A felnőttek nem rohamozták meg, mert tudtuk, hogy megszervezték számunkra a közönségtalálkozót. Mindenki türelmes volt, pedig elég sokan voltunk, akik sorba álltunk a dedikáláshoz. Nagyon kellemesen telt az idő a barátaim társaságában (leszámitva, hogy a kamerámmal ért bosszúság miatt már a sminkemet is lesirtam). Stellával izes bihari tájszólásban kezdtünk beszélni (ő is innen származik). Nagyon jól esett. Közben éreztem, hogy egyre fogy a bátorságom, és megint nem leszek képes megszólalni, mikor odaléphetek Istvánhoz. De megigérték a lányok, hogy ők ezt nem fogják hagyni. Azt álitották, hogy csak az első négy szót nehéz kimondani, a többi jön magától. Ezt még soha nem hallottam, gondoltam, kipróbálom. Stella volt előttem, kezembe nyomta a fényképezőjét, de azt hiszem, meg is bánta azonnal, hogy engem bizott meg. Pózolás közben kétségbeesetten hajtogatta, hogy Andinak nagyon remeg a keze. (Sikerült kiengesztelni, mert egész jó képeket csináltam róluk.) Láttam, hogy István is figyeli, mennyire remegtem, de ő már teljesen megszokta, hogy körülötte mindig remegnek a nők. Stella elújságolta Istvánnak, hogy két nap múlva lesz az X Fakoros bemutatkozása. István néhány jó tanáccsal látta el őt. Ebbe a beszélgetésbe még én is bekapcsolódtam (valahogy el kellett sütni azt az első négy szót), és elárultam, hogy Stella már komoly helyzeti előnnyel indulhat, mert máris népes rajongó tábora van. Erre úgy elpirult. És még az is kicsúszott a számon, hogy tulajdonképpen felváltva szoktuk hallgatni őt és Istvánt. Ekkor még jobban égni kezdett Stella. Rám került a sor, bevált a módszer, dőlt belőlem a szó. És ő figyelt! Ez annyira jól esett! Percekig csak rám figyelt, és csak velem beszélt! Ez olyan megtisztelő! Ennyit áldozni a drága idejéből egy rajongóra! Ettől szárnyaltam! Persze, hogy elfelejtettem a lábát megfigyelni. Csak a parkolóban jutott eszembe. Gondoltam, majd pótolom Karcagon. Már most elárulom, ott is elmulasztottam. Na, de hagyjuk már azt a cipőt! A lényeg, hogy örült az ajándékomnak. Újra sikerült valami olyasmivel kedveskedjek, amit ő értékelni tud. Most nem kértem magamnak aláirást csak a gyerekeimnek az ő saját fényképükre. Mosolyogva irt rá. Elmondtam, hogy ők is kedvelik nagyon, azt is, hogy mennyire vágynának velem jönni, de most sem hozhattam őket, mert nagyon későn fogunk haza érni, ugyanis még megyünk Karcagra is. Karcagra, kérdezte csodálkozva, az nagyon későn lesz, nem akartok inkább aludni? Ezt kérdezte :) És még merje valaki azt álitani, hogy nincs humora. A nagykanizsai Valinak is kértem aláirást az ő kedvenc képére. (Már postáztam is neki.) Ilyenkor érzem, hogy én milyen szerencsés vagyok. Hiába járt István az ő városukban, és hallhatta őt élőben, ott nem volt lehetőség közönségtalálkozóra, és eddig nem volt autogramja. Sajnos a Vali kedvenc képén teljesen hiányzik István feje búbja. Kérdezte is tőlem, hogy megskalpoltuk :) Mondtam, hogy szó sincs róla, ennyi volt a kép, de Vali ehhez ragaszkodott, mert István ezen olyan „őzikeszemű”. (Belegondolok, mennyi bókot kell végighallgasson a dedikálások alkalmával.) Ezzel én végeztem, a küldetésemet teljesitettem. Még megcsapta a fülem, hogy az utánam következők is a „Ki tud többet Istvánról?” teszthez kértek „könyvészetet”. Még utánunk is sokan álltak dedikáltatni. Köztük is fedeztünk fel „ismerős” arcokat. Széles mosoly, őszinte öröm, ölelés következett. Igy ismerkedünk mi, Tabáni rajongók. Syrannékkal itt keritettünk sort a közös fotózásra, ugyanis ők indultak haza Hajdúnánásra, mi pedig vittük magunkkal Stellát Karcagra. Mielőtt azonban elbúcsúztunk volna, előálltam a meglepetéssel: kivettem a hűtőtáskából a pezsgőt és a szülinapos poharakat. Nagyon jó hangulatban ünnepeltünk. Megláttuk az iwiweseket is, akik még csak akkor jöttek ki a dedikálásról. Őket is meghivtam. Mondták a többiek, hogy igazán illene Istvánt is megkinálnom. Tudom én, de honnan annyi bátorság? Én nem örököltem Syrann génjeit. Az iwiw-esek és Syrannék haza indultak, mi pedig vettük az irányt Karcag felé. (Egy-két napon belül ezt a beszámolómat is olvashatjátok.)

Borsi Andi